1950-es évek

Európában az első hiteles híradás a rakuról Bernard Leachtől – az angol kerámia megújítójától – származik, aki a Raku család utolsó sarjától tanulta meg a technológiát, és maga is jogosult a pecsét használatára. Ennek ellenére Leach hamarosan felhagyott alkalmazásával – nem tudott vele igazán mit kezdeni.

Az ötvenes évek végén Leach Fazekaskönyve nyomán az amerikai Paul Soldnernek az az ötlete támadt, hogy diákjaival kipróbálja a rakuégetést. Néhány balul sikerült kísérlet után, hirtelen ötlettől vezérelve, a kemencéből kiragadott izzó edényt vízbe mártás előtt száraz levelek közé dugta. Ezzel, a kemencén kívüli utólagos redukálással kezdődött a raku amerikai diadalútja.

1980-as évek

A 80-as évek amerikai keramikusainál, szobrászainál jelenik meg a japán teaszertartások egyik kifejezése mint improvizációs égetési technika: a raku.

Paul Soldner, az amerikai raku egyik mestere így fogalmazott:

           "Nagyon sok nehézség adódott abból, hogy a raku elnevezés mást és mást jelent különböző embereknek. Mondták már a rakut technikának, speciális terméknek, gondolkozási módnak, sőt, vallási gyakorlatnak is.

Számomra mindezt és ennél többet jelent egyszerre, de azt lehetetlen egy szóba foglalni. Aki rakuzni kezd, újszerű kapcsolatba kerül a természettel, annak négy őselemével: a földdel, a vízzel, a tűzzel és a levegővel. Ezek elemi erejének, különbözőségének és egymásra hatásának lesz szemlélője, majd később megpróbálkozik a beavatkozással is. Azt hiszem, találó a rakut olyan tárgykészítésnek tekinteni, amely a vállalkozás gondolati keretei között zajlik, és nem kell feltétlenül a dolgok befejezésére törekedni." 

Forrás: 
www.mek.iif.hu

RAKU ahogyan én látom

Régóta azt gondolom, hogy a RAKU tárgy születése és a kész edény alkotása éppolyan, mint egy emberi életút, és a végeredmény olyan sokféle, mint mi vagyunk. Az egyik villogó színekben pompázik, akár egy királynő, a másik harmonikusan csak egy szín különféle árnyalatait szórja maga köré megbízhatóan, de van, amelyik egy oldalát hangúlyozva morózusan visszahúzódik és nem hivalkodik. Mindegyikben van szerethető rész: egy ív, egy minta, egy karcolás, egy csillanás valahol, és sokszor csak a belseje rejti a csodát, annak mutatja meg valódi értékét aki rászánja az időt a megismerésére.

 

Sérülékenynek, képlékenynek tűnő anyagból áll, mégis minden sokkhatást túlél. Mikor eléri a végleges formáját, megszilárdulva, mementóként magán viselve hirdeti az átélteket: itt-ott kis repedéseket, néha töréseket, a megszületés sebeit. 

Kezdődik a formálással. Mint ahogy gyermekeinket terelgetjük a változás felé: gyengéden, mégis határokat szabva. Időről időre a helyes irányba állítva. Amikor kezd tartása lenni a száradás során, ún. bőrkemény állapotban - úgy a kamaszkor környékén - még érik mindenféle hatások, amik visszavonhatatlanul nyomot hagynak benne: benyomódik az oldala, levágnak belőle egy-két darabot, kerül rá még teher (fül, és egyéb plusz dolgok), vagy éppen megkarcolják, kivájják a felületét.

Az alapok megszilárdulását követően az első égetéssel (keramikusnyelven zsengéléssel) szerzi meg első izzasztó élményét oxidációs környezetben 940 Celsius fokon. Ekkor kicsit összezsugorodik az átéltek hatására, elveszíti magából a vizet, de már sokkal erősebben és ellenállóbban kerül ki a kemencéből. Már meg sem kottyan neki egy kis víz, vagy benyomási kísérlet, többé nem lehet belőle formálható agyag. Felnőttté vált.

Folytatódik a második, a RAKU égetéssel. Ekkor alakul ki az igazi személyisége, sűrűsödik össze életútja. Mázakkal felöltöztetve újra kemencébe kerül, újra ezer fok közelébe. Már ismerős a közeg, de ezúttal valami más történik: a mázak táncba kezdenek a felületén egymással. A forró kemencenyitáskor ez látható is: izzik minden, csodaszép, ez az élet dele, az aranykor. A legnagyobb sebet akkor kapja. Vasfogó nyoma izzik testébe, pattogva, gyorsan hűl, elveszíti ragyogását és a forgácsos homokba merül. Ott még egyszer, újra lángra lobban, kései szerelemként, végül oxigén hiányában elhamvad az is. A varázslat azonban ott, a légüres térben még folytatódik. A mázak tánca lelassul, majd egy bizonyos végállapotba dermed. Kiszabadulásakor egyedi, megismételhetetlen egészként ragyog fel újra és hirdeti a születésétől tartó utat, mely mindenkinek tanulságul szolgál